Nos, megint elérkeztem egy ponthoz, ahol végtelen rossz kedv kísér végig utamon. Egyébként vicces, hogy most miért érzek így. Nos, szerintem előbb megosztom ezt a nagyvilággal és majd  csak azután kedzek el nyavajogni.
Szóvaltehát, a mostani állapotom előidézője egy Tumblr oldal. Ennyi, semmi más. A blogger képeit nézegetve, illetve az ember által berakott zenéket hallgatva, először úgy éreztem magam, mint egy füves beszívott állat , de aztán később -avagy most- már eléggé lelombozott vagyok. És most kezdődik a nyavajgás. Nem igazán fontos, ezért nem is emelek ki belőle egy betűt se, csak jól esik ezt kiírni most magamból. Hálás köszönet~ 
Tehát igen, elég szar kedvem lett, nem mondom, hogy depis vagyok, mert az még kurvamessze van, a szomorú meg baszott távol ettől az állapottól. Még egy Reita vagy egyéb ázsiai kép sem vidít fel egy kicsit sem. Most is fapofával nézem a képeket a blogon, amiket kiraktam, hogy díszelegjenek itt-ott. Szóval shit. Azt hiszem, akik ismernek vagy már olvasták a korábbi bejegyzéseimet, tudni fogják, kiről van szó, ezér t nem is említek nevet. Abban pedig még csak nem is reménykedem, hogy az a bizonyos személy véletlenül idetéved mert meglátja a Facebook postolást és olvasgat. Akkor lenne világvége szerintem, mert akkor már mindent megéltünk. Igen, róla van szó. Kínoz az összes kétely, ami bennem él, de bizakodva nézem nap mint nap a profilját, a képeit, a beszélgetéseinket és az sms-eket. Szeretném elmondani neki az érzéseimet, de nem merem. Félek valamitől, amiben még az is rásegít, hogy idősebb nálam. Úgy gondolom, ha tudna a bennem kavargó érzésekről, biztos egy kis ribancnak vagy szajhának, vagy egyéb másnak tartana. Talán éppen ezért nem merem neki elmondani sehogy sem. Sem sms, sem chat, sem szemtől szembe. Szemtől szembe ja, mikor nyár óta nem is találkoztunk. Ebben is mindig reménykedem. Mikor megkérdezem, mikor van szabadnapja, én hülye reménykedem, hogy rám szánja és összeütközhetünk. Persze, majd pont velem. Semmit nem jelentek neki amúgy sem. Hacsak nem egy ismerőst, de többet talán mégsem. Basszus. Valamit tenni akarok, de nem merek. Amikor odajutok, hogy jó, oké, akkor most írok neki valami ilyesmire utalót, az ujjaim megállnak és hirtelen önálló életre kelve egészen más témát gépelnek vagy írnak be. Ez így teljesen szar, ahogy van. Ilyen "válságos" helyzetben még soha nem éreztem magam, mindig közöltem valakivel, ha éreztem iránta 

valamit és így hamar túl is estem a csalódásokon és nem álltatta

m magam. De most... talán egy pszichológushoz kellene fordulnom? Esetleg? Vagy

 valami egészen más? Nem tudom. De az biztos, hogy sokáig nem fogom merni elmondani azokat, amiket érzek. Amikor olvasok akár angol, akár magyar hasonló kiírásokat, idézeteket, mindig ő ugrik be. Ha látok valamilyen képet, mindig őt képzelem oda. És a gondolataim is tele vannak hasonlóságokkal. Például...Sétálunk a parkban, ott egy nagy kupac őszi falevél, amibe "véletlenül" belelököm, ő meg ránt magával. Vagy...Télen, kanapén vagy valamin összebújva egy takaró vagy pokróc alatt, közben kakaót vagy forró csokit iszogatva...együtt nézni tavasszal a virágzó fákat... Áh basszus, nem jól van  ez így. Az sem vidít fel igazából, hogy egyre több ázsiai szervezetnek jövök be. Fapofával beszélek velük, akár csak a többi emberrel.
Valakire szükségem van. Aki kihúz ebből a szakadékból. Vagy tart, hogy ne essek mélyebbre.