Kedd. Matek érettségi. Egy totál szívás. Annyira azért nem volt. Évfolyamtársammal elmentünk venni egy kis alkoholt, hogy megünnepeljük ezt a kibaszott szart és nálam -kihasználva, hogy ősök a láthatáron sem- el is fogyasztottuk az édes pezsgőt. Ő berúgott. Én észnél voltam. Úgyahogy. Kihasználtam, és megcsókoltam. Kihasználtam, mert részeg volt, és kihasználtam, mert 4 éve szerettem volna átesni ezen a pillanaton. Miután ez megtörént, lefagytam. Mother of God. Megcsaltam Diát. Foghatnám a pezsgőre, az alkoholra, vagy éppen a "bulira", de akkor is megtettem, ezalól már nincs kiút.
Tina. Elmondtam neki, mit tettem, és azt mondta, beszéljem meg vele, és bízzam rá, hogy ez után a félrelépésem után is szeretne-e még velem lenni, vagy sem. Hittem neki és bíztam benne. Szeretem Tinát, mert rohadt jól kijövünk és "anyám", tehát igen, bíztam a tanácsában. Már vártam a pillanatot, az alkalmat, hogy beszélhessek Diával, de ez a pillanat minduntalan váratott magára, úgy nézett rám, mint aki sosem akar eljönni.
Péntek. Lovaglás. Bejci bement a házba pihenni, én kihoztam Bárót és elkezdtem pucolni, Atti és a többiek pedig bementek a körkarámba. Őrlődtem, téptem magam, már ott tartottam, hogy basszus, és akkor kihasználtam kedvenc lovam hosszú sörényét. A sörény, amelyet nagy nehezen kikeféltem, most újból kócos lett, bár könnyek okozták balesetét. Megerőltettem magam. Összeszedtem magam. Nyugi. Minden rendben lesz. Hiszen szereted. És ő is szeret, nem? Ilyen naív álomba temetkeztem és mentem szőrén terepre Petivel.
Szombat. Egész nap fent voltam és vártam azt az anyjacseszett pillanatot. És akkor. "Azt hiszem,soha a büdös életbe nem megyek hozzád...
le kell mondanom.
asszem jobb lenne neked nélkülem..."
DAFUQ?! A szívem ki akart esni a helyéről, a pánik elhatalmasodott rajtam. Nem tudom, hány embernek panaszkodtam ott, hogy nabazdmegezmiafaszomésénmostmialófasztcsináljak? A pillanat, amikor megbeszélném vele a dolgot, nem jött el. Szakítottam vele, mielőtt ő mondta volna ki a szakítást.
Ma. Naponta nézem a profilját. Naponta látom a fájdalmait, amit elsősorban én okoztam neki. Keserű sóhajok. Ma felnéztem a blogjára. ARE YOU FUCKIN KIDDIN ME?! Megviccelsz? Ilyennel? Hát basszad meg... Nem, ez nem poén tárgya, hogy ilyenekkel csak úgy ugratjuk az embereket, vagy talán én tévednék? Amint elolvastam azt a sort, mérhetetlen düh gyülemlett fel bennem, olyasmi, amit fentebb is megírtam. De nem sok kellett, hogy a sírás és egyéb fájdalmas kifejezések legyenek úrrá rajtam. Persze, én vagyok a hülye meg a szar. Ő csak viccelt. Miért is nemgondoltam erre akkor? Most talán nem lenne minden olyan Keserédes.